Prof. Dr. Tauffer Vilmos (1851.07.02. – 1934.12.07.)

A fertőtlenítő kézmosás megfellebbezhetetlen axiómája okán, az anyák megmentőjeként világhírnévre jutott Semmelweis Ignác árnyékában szükséges megemlékeznünk minden idők legnagyobb magyar szülész-nőgyógyász professzoráról, a ma

170 éve, Kolozsváron született Tauffer Vilmosról, a Budapesti ( ma: Semmelweis nevét viselő) Orvostudományi Egyetem II. számú Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikájának igazgatójáról:

Bár Magyarországon Ő fektette le a nőgyógyászati műtéttan alapjait, nagyjából 20-30, a világon elsőként alkalmazott, hasi sebészeti, nőgyógyászati, urológiai műtét-technikai megoldást vezetett be, Ő álmodta meg és hozta létre Budapesten a világ első intézményesített bábaképzőjét, a magyar orvostudomány, a magyar emlékezet Tauffer Vilmos szellemét, aktivitását, zsenialitását méltatlan (el)hallgatással kezeli. Ő képezte ki a XX. század elején a szakmailag meghatározó komplett magyarországi szülész-nőgyógyász osztályvezetői kart, ma Hazánkban mégis mindössze két mellszobor és egyetlen aktív, tehetséges formáció,  a Tauffer Egészségügyi Szakmai Tanfolyamok létrehozóinak csapata ápolja emlékét… köszönet érte.

Tauffer professzor – szegről-végről rokonom – 1934 december 7.-én hunyt el:

Tauffer Vilmos ravatalánál

fejet hajtott a kortárs magyar tudományos élet minden prominense.

Hatalmas irodalmi munkássága, “politikailag nem feltétlenül korrekt” publicisztikája a “bűnös” abban, hogy a halála óta eltelt 85 év, a nácizmus és a világ-kommunizmus bukása, a magyar “rendszerváltás”, a harmadik ciklus óta tartó nemzeti kormányzás sem volt elég ahhoz, hogy minden idők legnagyszerűbb magyar szülész-nőgyógyász professzora a közgondolkodás, a kollektív emlékezet szakmai-erkölcsi-etikai-társadalmi piedesztáljának az Őt megillető fokára kerülhessen.

Elismerés

A magyar egészségügyben teljesített több, mint 40, ebből a Bajcsy Kórház kötelékében eltöltött 36 éves munkásságom elismeréséül az idei Semmelweis-nap alkalmából megtisztelő elismerésben részesültem:

A díszoklevelet, a nagyszerű plakettet Dr. Stubnya Gusztáv, a Bajcsy-Zsilinszky Kórház főigazgatója adta át:

Fentiek kapcsán feltétlenül kiemelném, hogy intézményvezetői megbízatásom pillanatától amikor a betegek, az ellátás, a kórházunk, a rendelő érdekei úgy kívánták, munkatársaimtól nem tudtam lehetetlent kérni. Kitüntetésem első sorban az Ő érdemük. Rákosmente és a Bajcsy Kórház nevében is: köszönet Mindnyájuknak!

Semmelweis-nap az egészségügyben

203 éve, 1818. július 1.-én született Semmelweis Ignác, AZ ANYÁK MEGMENTŐJE:

Születésnapja Hazánkban AZ EGÉSZSÉGÜGY NAPJA, az egészségügyben dolgozók számára munkaszüneti nap.

Fentieknek megfelelően 2021. július 1.-én a XVII. kerületi Szakorvosi Rendelőintézetben

a betegellátás szünetel.

Tóth József 90 éves

Józsi bácsi az Akácvirág utca 10. szám alatt fogadta kis csapatunkat: Orbán Viktor miniszterelnök úr és Horváth Tamás polgármester úr által szignált egy-egy emléklap, valamint egy üveg nagyszerű bor társaságában köszöntöttük 90. születésnapja alkalmából.

Már ajtónyitáskor kiderült, hogy évtizedekkel ezelőtt, munkahelyemen találkoztunk; bár ott és akkor még nem kellett maszkot viselnem, Józsi bácsi ismerősként üdvözölt. Az is perceken belül kiderült, hogy “szegről-végről kollégák” lennénk, hisz’ Ő éveken át mentőápolóként dolgozott. Gyöngyösön született, két leány- és két fiúgyermeket nevelt fel.

Bár a járvány lecsengőben, látogatásunkat óvatosságból a szokásosnál rövidebbre szabtuk. Megígértem, hogy az elkészült fotókból hozok Neki, majd koccintottunk:

Kedves Józsi bácsi! Isten éltesse sokáig!

(fotók: Szakács Zsuzsa)

Klíma avagy A magyar beteg (153.)

Kiművelt fők (is) szokták volt mondani, hogy “a tények makacs dolgok”. A tények, röviden:

1./ a világ két legjobban jövedelmező iparága

a. a fegyvergyártás

b. a gyógyszergyártás

2./ az 1/a pontba foglalt érdekeltek szemszögéből a kelleténél kevesebb a háború

3./ az 1/b pontba foglalt érintettek szemszögéből (és itt – büntetőjogi felelősségünk tudatában – ne firtassuk az a. és b. pontban megjelenítettek között fennálló esetleges érdekközösséget) fel kell pörgetni a gyógyszeripart

És akkor jött a kínai ragály.

Nem feltétlenül szükséges az összeesküvés-elméletek egyetemi tanárának lenni ahhoz, hogy nagyjából biztosak lehessünk abban, hogy az “új” koronavírus nem a vuhani halpiacon sült denevért lakmározó kofáktól indult (mint ahogy azt alig több, mint egy éve explicit módon “tudomásunkra hozták”), az ok és okozat egészen máshol keresendő és a következmények ma már láthatóak, de beláthatatlanok.

Eme rövid bevezető után ecsetelném, hogy a járványnak kétségtelenül van két “haszonélvezője”: az egyik a globális klíma, az atmoszféránk, a légköri, néha már elviselhetetlennek bizonyult szennyeződés jelentős mérséklődése, a másik a légúti betegségek sújtotta páciensek tízezrei, tulajdonképpen a járvány közepette és annak ellenére életben maradt magyar beteg . Amúgy a COVID-19 a hétpróbás klímavédelmiseket is padlóra küldte ( hol vagy, Gréta, meg a Te dühös eszme-rendszered ?! ), a KO-t követően – briliáns támogatóik segedelmével – most kezdenek magukhoz térni. Nem szükséges diplomás környezetvédőnek, elég magamfajta székely góbénak lenni ahhoz, hogy belássuk: a millió tonnányi tengerjáró “sétahajó”, a “ha kell, ha nem, repülünk, mert olcsó” fapados megsemmisítő mennyiségű elégetett fosszilis anyag kibocsátását eredményezte.

Íme, fenti soraimat illusztráló, a Naplás-tavat megjelenítő két fotó: az első 2016-ban készült (forrás: Wikipédia). A képen látható kondenzcsíkok tanúsága szerint Budapest légterében a felvételt megelőző 5-6 percben (!) minimum 8, de inkább 10 repülőgép haladt át és okádta fejünkre az égett petróleumot (és ezt – az adott napra vetítve – szíveskedjenek megszorozni kb. ötvennel)… a kicsapódó szennyező égéstermék sem parajpürévé, sem vaníliapudinggá nem alakul át:

A következő felvételt néhány napja készítettem, hasonló szögből. A különbség észveszejtő: a légkörben béke, kristálytiszta égbolt, a vízben tobzódó récék:

A klímaharcosok apoteózisát követően őszintén remélem, hogy egyszer majd, valamikor megtudjuk, hogy 2001-ben kik szervezték meg a Világkereskedelmi Központ épületeinek profi módon kivitelezett felrobbantását, mint ahogy azt is, hogy 2019-ben kik szabadították ránk a koronavírust? A “miérteket” már tudni véljük, lásd fent: 1/a és 1/b pont.

Vallomás avagy A magyar beteg (152.)

Ragaszkodván szalonképességemhez itt és most – bár tehetném – nem írok több hasábot felölelő esszéregényt arról, hogy a Magyar Orvosi Kamara az elmúlt negyven évben milyen mértékben “járult hozzá” szakmai előmenetelemhez, illetve mi módon “képviselte érdekeimet”. A MOK jelenlegi vezetésével éppen úgy nem szimpatizálok, mint az általuk 2019-ben sajátos körülmények között megbuktatott előzővel. Mégis, hitvallásom és humanista mivoltom arra sarkall, hogy a Kamara aktuálisan regnáló Elnökségének egyik tagja gondolatait megosszam Önökkel – mivel azokkal egyetértek:

“Nem tudom, nem tudhatom, mit éltek át. Nem állhatok mellétek korom és egészségi állapotom miatt. Sokat gondolok Rátok, mindennap többször is. A aneszteziológusokra, akik elvileg a helyükön vannak, de nem ezt és nem így szokták csinálni. A kirendelt egyéb szakmás kollégákra, akik azt sem tudják, hogy mibe keveredtek. A háziorvosokra, akik megfeszített erővel próbálják az oltásokkal letenni a jövő alapjait. Mindannyiótokra, akiknek egybefolyik a hétköznap az ünneppel, a reggel az estével. Akik mindennap felveszik a védőruhát, tudván, hogy 3 órán át nincs evés, ivás, pisilés. Akiknek a plexi és a maszk mögött nehéz a levegő. Akik elviselik, hogy csorog róluk az izzadság. Akik megsimítják a beteg homlokát, mintha az édesanyjuk lenne. Akiknek felfogni sincs idejük, hogy meghalt a reggel felvett beteg. Akiknek eszébe sem jut, hogy veszélyben vannak, csak teszik a dolgukat. Akik hazamennek és nem tudják elmondani, hogy mit éltek át.


Tisztelet, főhajtás Nektek: akik megmentetek mindenkit, akit csak lehet. Akik segítetek az ittmaradottaknak túlélni. Akik a jövőnket alapozzátok meg. Akik még nem tudjátok, hogy ezt saját magatok miképpen fogjátok feldolgozni.”


Dr. Lénárd Rita, alelnök, Magyar Orvosi Kamara (Orvosok Lapja, 2021. április)

“Fake news”

Írástudók felelősségével igen, újságírók felelőtlenségével ritkán szoktam foglalkozni. De az, hogy minden nemű tájékozódást mellőzve több internetes portálon – a police.hu esetismertetését figyelmen kívül hagyva – kora délután megjelentetik a hírt, miszerint “Halálos baleset a Ferihegyi úton”, komoly következtetésekre ad okot. Ugyanis a néhány órája bekövetkezett baleset nem a Ferihegyi úton (választói körzetemben), még csak nem is a XVII., hanem a XVIII. kerületben, az Üllői út után, a Liszt Ferenc Repülőtérre vezető gyorsforgalmi úton következett be. Azt természetesen meg sem kérdezem, hogy szakmájukat magas színvonalon végző újságírócskák tollából mi minden látna napvilágot, amennyiben jómagam, tanult mesterségemet olyan színvonalon végezném, mint szóban forgó “szerkesztő-újságírók”… A hírgyártók viszont ebben az esetben minimum útilaput kaphatnának.


ANYÁK NAPJA

Édesanyám! Velünk vagy!

In memoriam

Négy éve elhunyt imádott Édesanyám cinkotai sírjához friss virággal hetente járok, de nagyszerű nevelőapám, Bács Ferenc – özvegye által gyönyörűen karbantartott – Farkasréti nyughelyét Edina és piciny családom társaságában temetése óta most először kerestem fel:

Feri az elíziumi mezők olyan kiválóságainak közvetlen közelében nyugszik, mint Őze Lajos, Csukás István, Fényes Szabolcs…

Amúgy Nevelőapám, Kolozsvár központjának kőrengetegében nőtt fel, valószínűleg ez volt az oka, hogy később mindig “a természetben” keresett házat, lakást. Amint tehette, az erdőt járta, imádta meglesni az őzeket, a nyesteket, a szajkókat, a mókusokat.

Ma, sírján virágot helyeztünk el, mécsest gyújtottunk, imádkoztunk… és egyszer csak, váratlanul a néhány méterre lévő síremlékre ugrott egy kíváncsi mókus:

Kedves Feri! Úgy-e, Te is tudod, hogy nincsenek véletlenek?

Panasz avagy A magyar beteg (151.)

Korábbi jegyzeteimben szóltam már Rákosmente polgárainak, lakosságának, vagy – ha úgy tetszik – pácienseinek a járvány kitörése óta tanúsított hihetetlen empátiájáról, együttérzéséről és toleranciájáról. Véleményemet, érzésvilágomat az az egy-két, valóban elenyésző számú, postafiókomban landoló betegpanasz sem változtatja meg, ugyanis meg kell állapítanom, hogy a panaszlevelek hangvétele és hozzáállása is egyértelműen felülemelkedik a korábbi, inkompetens “feljelentések” stílusán… a hozzám érkező levelek panaszokat közvetítenek ugyan, de nem a rosszindulat vezérelte irományok, hanem segítséget kérőek, a megértést és a jobbítás szándékát tükrözik. Köszönet érte minden levélírómnak, akik e sorokat olvasván pontosan tudják, hogy Róluk – azaz kikről – beszélek.