Klíma avagy A magyar beteg (153.)

Kiművelt fők (is) szokták volt mondani, hogy “a tények makacs dolgok”. A tények, röviden:

1./ a világ két legjobban jövedelmező iparága

a. a fegyvergyártás

b. a gyógyszergyártás

2./ az 1/a pontba foglalt érdekeltek szemszögéből a kelleténél kevesebb a háború

3./ az 1/b pontba foglalt érintettek szemszögéből (és itt – büntetőjogi felelősségünk tudatában – ne firtassuk az a. és b. pontban megjelenítettek között fennálló esetleges érdekközösséget) fel kell pörgetni a gyógyszeripart

És akkor jött a kínai ragály.

Nem feltétlenül szükséges az összeesküvés-elméletek egyetemi tanárának lenni ahhoz, hogy nagyjából biztosak lehessünk abban, hogy az “új” koronavírus nem a vuhani halpiacon sült denevért lakmározó kofáktól indult (mint ahogy azt alig több, mint egy éve explicit módon “tudomásunkra hozták”), az ok és okozat egészen máshol keresendő és a következmények ma már láthatóak, de beláthatatlanok.

Eme rövid bevezető után ecsetelném, hogy a járványnak kétségtelenül van két “haszonélvezője”: az egyik a globális klíma, az atmoszféránk, a légköri, néha már elviselhetetlennek bizonyult szennyeződés jelentős mérséklődése, a másik a légúti betegségek sújtotta páciensek tízezrei, tulajdonképpen a járvány közepette és annak ellenére életben maradt magyar beteg . Amúgy a COVID-19 a hétpróbás klímavédelmiseket is padlóra küldte ( hol vagy, Gréta, meg a Te dühös eszme-rendszered ?! ), a KO-t követően – briliáns támogatóik segedelmével – most kezdenek magukhoz térni. Nem szükséges diplomás környezetvédőnek, elég magamfajta székely góbénak lenni ahhoz, hogy belássuk: a millió tonnányi tengerjáró “sétahajó”, a “ha kell, ha nem, repülünk, mert olcsó” fapados megsemmisítő mennyiségű elégetett fosszilis anyag kibocsátását eredményezte.

Íme, fenti soraimat illusztráló, a Naplás-tavat megjelenítő két fotó: az első 2016-ban készült (forrás: Wikipédia). A képen látható kondenzcsíkok tanúsága szerint Budapest légterében a felvételt megelőző 5-6 percben (!) minimum 8, de inkább 10 repülőgép haladt át és okádta fejünkre az égett petróleumot (és ezt – az adott napra vetítve – szíveskedjenek megszorozni kb. ötvennel)… a kicsapódó szennyező égéstermék sem parajpürévé, sem vaníliapudinggá nem alakul át:

A következő felvételt néhány napja készítettem, hasonló szögből. A különbség észveszejtő: a légkörben béke, kristálytiszta égbolt, a vízben tobzódó récék:

A klímaharcosok apoteózisát követően őszintén remélem, hogy egyszer majd, valamikor megtudjuk, hogy 2001-ben kik szervezték meg a Világkereskedelmi Központ épületeinek profi módon kivitelezett felrobbantását, mint ahogy azt is, hogy 2019-ben kik szabadították ránk a koronavírust? A “miérteket” már tudni véljük, lásd fent: 1/a és 1/b pont.

Vallomás avagy A magyar beteg (152.)

Ragaszkodván szalonképességemhez itt és most – bár tehetném – nem írok több hasábot felölelő esszéregényt arról, hogy a Magyar Orvosi Kamara az elmúlt negyven évben milyen mértékben “járult hozzá” szakmai előmenetelemhez, illetve mi módon “képviselte érdekeimet”. A MOK jelenlegi vezetésével éppen úgy nem szimpatizálok, mint az általuk 2019-ben sajátos körülmények között megbuktatott előzővel. Mégis, hitvallásom és humanista mivoltom arra sarkall, hogy a Kamara aktuálisan regnáló Elnökségének egyik tagja gondolatait megosszam Önökkel – mivel azokkal egyetértek:

“Nem tudom, nem tudhatom, mit éltek át. Nem állhatok mellétek korom és egészségi állapotom miatt. Sokat gondolok Rátok, mindennap többször is. A aneszteziológusokra, akik elvileg a helyükön vannak, de nem ezt és nem így szokták csinálni. A kirendelt egyéb szakmás kollégákra, akik azt sem tudják, hogy mibe keveredtek. A háziorvosokra, akik megfeszített erővel próbálják az oltásokkal letenni a jövő alapjait. Mindannyiótokra, akiknek egybefolyik a hétköznap az ünneppel, a reggel az estével. Akik mindennap felveszik a védőruhát, tudván, hogy 3 órán át nincs evés, ivás, pisilés. Akiknek a plexi és a maszk mögött nehéz a levegő. Akik elviselik, hogy csorog róluk az izzadság. Akik megsimítják a beteg homlokát, mintha az édesanyjuk lenne. Akiknek felfogni sincs idejük, hogy meghalt a reggel felvett beteg. Akiknek eszébe sem jut, hogy veszélyben vannak, csak teszik a dolgukat. Akik hazamennek és nem tudják elmondani, hogy mit éltek át.


Tisztelet, főhajtás Nektek: akik megmentetek mindenkit, akit csak lehet. Akik segítetek az ittmaradottaknak túlélni. Akik a jövőnket alapozzátok meg. Akik még nem tudjátok, hogy ezt saját magatok miképpen fogjátok feldolgozni.”


Dr. Lénárd Rita, alelnök, Magyar Orvosi Kamara (Orvosok Lapja, 2021. április)

“Fake news”

Írástudók felelősségével igen, újságírók felelőtlenségével ritkán szoktam foglalkozni. De az, hogy minden nemű tájékozódást mellőzve több internetes portálon – a police.hu esetismertetését figyelmen kívül hagyva – kora délután megjelentetik a hírt, miszerint “Halálos baleset a Ferihegyi úton”, komoly következtetésekre ad okot. Ugyanis a néhány órája bekövetkezett baleset nem a Ferihegyi úton (választói körzetemben), még csak nem is a XVII., hanem a XVIII. kerületben, az Üllői út után, a Liszt Ferenc Repülőtérre vezető gyorsforgalmi úton következett be. Azt természetesen meg sem kérdezem, hogy szakmájukat magas színvonalon végző újságírócskák tollából mi minden látna napvilágot, amennyiben jómagam, tanult mesterségemet olyan színvonalon végezném, mint szóban forgó “szerkesztő-újságírók”… A hírgyártók viszont ebben az esetben minimum útilaput kaphatnának.


ANYÁK NAPJA

Édesanyám! Velünk vagy!

In memoriam

Négy éve elhunyt imádott Édesanyám cinkotai sírjához friss virággal hetente járok, de nagyszerű nevelőapám, Bács Ferenc – özvegye által gyönyörűen karbantartott – Farkasréti nyughelyét Edina és piciny családom társaságában temetése óta most először kerestem fel:

Feri az elíziumi mezők olyan kiválóságainak közvetlen közelében nyugszik, mint Őze Lajos, Csukás István, Fényes Szabolcs…

Amúgy Nevelőapám, Kolozsvár központjának kőrengetegében nőtt fel, valószínűleg ez volt az oka, hogy később mindig “a természetben” keresett házat, lakást. Amint tehette, az erdőt járta, imádta meglesni az őzeket, a nyesteket, a szajkókat, a mókusokat.

Ma, sírján virágot helyeztünk el, mécsest gyújtottunk, imádkoztunk… és egyszer csak, váratlanul a néhány méterre lévő síremlékre ugrott egy kíváncsi mókus:

Kedves Feri! Úgy-e, Te is tudod, hogy nincsenek véletlenek?

Panasz avagy A magyar beteg (151.)

Korábbi jegyzeteimben szóltam már Rákosmente polgárainak, lakosságának, vagy – ha úgy tetszik – pácienseinek a járvány kitörése óta tanúsított hihetetlen empátiájáról, együttérzéséről és toleranciájáról. Véleményemet, érzésvilágomat az az egy-két, valóban elenyésző számú, postafiókomban landoló betegpanasz sem változtatja meg, ugyanis meg kell állapítanom, hogy a panaszlevelek hangvétele és hozzáállása is egyértelműen felülemelkedik a korábbi, inkompetens “feljelentések” stílusán… a hozzám érkező levelek panaszokat közvetítenek ugyan, de nem a rosszindulat vezérelte irományok, hanem segítséget kérőek, a megértést és a jobbítás szándékát tükrözik. Köszönet érte minden levélírómnak, akik e sorokat olvasván pontosan tudják, hogy Róluk – azaz kikről – beszélek.

Napirend után

Önkormányzati képviselői munkámhoz kötődő testületi üléseken elhangzott felszólalásaim során egészen elvétve szoktam “felolvasást” tartani (kivétel: a pontosan idézendő forrás). Szerencsére egy, a választói körzetemet érintő alapvető változás kapcsán mondandómat nemcsak átgondoltam, hanem előzetesen megfogalmaztam és le is írtam… és hétvégi iratrendezés közben a “dokumentumot” egészen váratlanul megtaláltam.

A 9 (azaz kilenc) évvel ezelőtt, a Laborcz Ferenc Általános Iskola tulajdonosváltásával kapcsolatos gondolataim – szerény megítélésem szerint – kiállták az idő próbáját:

“Képviselő-testületünk legutóbbi rendkívüli ülésén úgy döntött, hogy Rákosmente 4. sz. egyéni választói körzetében található Laborcz Ferenc Általános Iskolát, valamint egy óvodáját működtetésre a magyarországi Evangélikus Egyháznak adja át. Az ülésen készült jegyzőkönyvből kiderülhet, hogy már akkor megkíséreltem az érintett óvó- és tanítónéniknek, szülőknek, dadusoknak, gyermekeknek és szocialista képviselőknek az átvétel kapcsán szárba szökkent aggodalmait eloszlatni. Itt és most – megnyugtatásul – akkor született gondolataimat szeretném kiegészíteni.

Először is megemlíteném, hogy – megalakulásuk pillanatától – nem az állam, hanem a katolikus és a protestáns egyházak vállaltak döntő szerepet az oktatásban. Ezt a mintát a Magyarországi Evangélikus Egyház is követte és Magyarországon fél évezrede működtet – és továbbra is működtetni fog – oktatási intézményeket. A május 17.-i testületi ülésen meghívottként felszólaló Nagyné Szeker Éva lelkész asszony is igyekezett megnyugtatni a kedélyeket; szavaival élve ‘a Laborcz Ferenc Általános Iskolában az ötször öt továbbra is 25 marad…’

Fölösleges szocialista aggodalmak eloszlatása végett ehhez jómagam annyit tennék hozzá, hogy itt is, most is, a Laborczban is a közoktatási törvény az igazodási pont; ezt az Egyház – jelen esetben az Evangélikus – szellemiségével, hitével, finanszírozási forrásaival egészíti ki. Az egyházi iskola nem a vallási diktatúra helye… amiatt pedig őszintén remélem, hogy nem kell majd elnézést kérniük, hogy a jövő Magyarországa számára nem szocialista embertípust, hanem keresztény magyar embereket nevelnek…” ( Napirend utáni felszólalás, 2012. május 31.-én)


Úgy érzem, hogy fenti gondolataim egyetlen szavát sem szükséges utólag visszavonnom. A Magyarországi Evangélikus Egyház által működtetett Podmaniczky János (volt Laborcz Ferenc) Általános Iskolában legutóbb a koronavírus-járvány két hulláma között tettem látogatást. A fejlesztés lenyűgöző, ragályt követően azt képekkel is dokumentálom. Köszönöm, köszönjük!

Nyitás avagy A magyar beteg (150.)

Szimbolikusnak is mondhatnám, hogy “A magyar beteg” című sorozatom – nem feltétlenül vidám és egészséges környezetben, de mégis – AZ EGÉSZSÉG VILÁGNAPJÁN 150. jegyzetével “jubilál”.

Tizenhatodik hónapja nyögjük a koronavírus okozta elképesztő anyagi, gazdasági, egyéni és társadalmi terheket. Számos országban kártyavárként omlott össze a – hihetetlenül magasan kvalifikáltnak tartott – egészségügyi rendszer. Számos egyéb tényező mellett a magyarok életigenlése – és megkockáztatom: embersége és hazaszeretete -, az időben megszervezett ellátás, az egészségügyben dolgozók hite és fanatizmusa volt az, amitől Magyarország működik és ami még tartja bennünk a lelket… valahol látni már az alagút végén pislákoló mécses halvány fényét…

Fentiek alapján – meg nem kérdőjelezvén a Magyar Kormány “fokozatos nyitásról” szóló döntésének jogosságát – további óvatosságot, körültekintést és türelmet kérek…!

De álljanak itt egy nálam lényegesen hozzáértőbb szakember, dr. Zacher Gábor toxikológus március 27.-én (tehát Húsvét előtt egy héttel, az első igazi, napsütötte tavaszi hétvégén), egy spontán Duna-parti beszélgetés során az index.hu által rögzített szavai, pontosabban az interjú egy-két releváns és megszívlelendő mondata:

“Tele a rakpart, az emberek harmada maszk nélkül.

(fotó: utadon.hu)

Ennek meglesz a böjtje, sokan még mindig nem érzik át, hogy mennyire súlyos a helyzet (…) /Megj.: azt, hogy ki és milyen megfontolásból engedélyezte a rakpartok – jelen helyzetben köz-és életveszélyes – megnyitását, talán a főpolgármesteri hivatal facebook-oldalán érhető tetten…/ A fiatalok pláne nem látják, hogy nagy a baj… a rakparton bandázók hetven százaléka életerős fiatal (…), nekik csak az nem jut eszükbe, hogy a jövő héten lehet, hogy a második emeletre sem tudnak majd felsétálni…”

Tehát: nyitunk…de tartsuk be a szabályokat, vigyázzunk magunkra és figyeljünk egymásra!

Feljelentés avagy A magyar beteg (149.)

Iménti hír:

Történt volt, hogy sokadik munkaórájánál tartva egy mentőegység mintegy 110 másodpercig leparkolt valamilyen menet közben elfogyasztható tápanyag beszerzése céljából. Az “incidenst” egy, az árussal szemközt lakó állampolgár mobiltelefonjával megörökítette

majd klaviatúrát ragadott és az egységet szabályszegés okán az OMSz igazgatóságán feljelentette. (fotó: OMSZ)

Arról, annak idején számos városi legenda keringett, hogy a második világháború alatt és azt követően a Gestapo-hoz, majd az ÁVH-hoz lakosságarányosan Magyarországról érkezett a legtöbb állampolgári feljelentés.

(Kerületi rendőrőrs, 1947, fotó: fortepan)

Túlságosan büszke magyar voltam ahhoz, hogy mindezt elhiggyem. Most viszont, hogy a közelmúltban – a világjárvány elleni védekezés kellős közepén – az országos tisztifőorvost, mai napon pedig a – nem akármilyen – munkáját végző, éhségüket másodpercek alatt kielégíteni óhajtó – mulasztást ezzel el nem követő – bajtársakat is feljelentik, első megrendülésemben William Shakespeare 66. szonettjének soha el nem évülő sorai jutottak eszembe: “…az érdem itt koldusnak született/ és árulás sújt minden szent hitet/ és becsületet rút gyanú aláz…

…és már csak egy halk, kétségbeesett fohászt tudok elrebegni:

“Istenem, óvd drága Hazámat…!”

“…prioribus surrexit…”

“Az asszonyok gyorsan elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És, íme, egyszerre Jézus jött velük szembe és megszólította Őket: ‘Üdv Nektek’…Ők meg odasiettek hozzá, leborultak előtte és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: ‘Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, mert ott viszontláthatnak engem’…”

/illusztráció: baptista.hu/